Arról, hogy miért kezdtem bele ebbe a blogolásnak nevezett valamibe.

Volt bennem egy évek óta lappangó késztetés erre. Az írásra. Na nem a klasszikus értelemben vett írói véna felszínre töréséről van szó, meggyőződésem, hogy nem is rendelkezem ilyennel, pusztán egyfajta hóbortról, megkönnyebbülésről.  Éppen ezért nem szól senkinek, ami talán nem is baj. Ki tudja sikerül-e bármi értékeset létrehozni, bármi olyat ami méltó lenne arra, hogy mások olvassák vagy időt szánjanak néhány mondat megemésztésére?

A környezetemben élők minden bizonnyal furcsán néznének rám, ha megtudnák rólam, hogy nekiláttam blogot írni. Néhányan rögtön bele is kezdenének az olvasásába, mert egyszerűen nem tudnák elképzelni mi az, ami olyan fontos számomra, hogy ahelyett, hogy megbeszéljem valakivel vagy kiposztoljam a Facebook-ra (korunk embere ezt sokszor már betegesen űzi), inkább leírom. Pedig a válasz egyszerű: nincs ilyen. Csak gondolkodom. Dolgokon, sok mindenen. Aztán később meg már másokon elmélkedem, de vannak gondolatok, amik életem egy részében fontosabb szerepet töltenek be, amiken gyakran mereng az ember, de aztán anélkül, hogy ennek lenne egy jól meghatározható időpontja, szép lassan elkopnak és feledésbe merülnek. Ezzel a jelenséggel akkor találkoztam először, amikor valami oknál fogva eszembe ötlött egy korábbi "gondolati vezérfonal", amelyet már rég elfeledtem. Hogy mi váltotta ki? Bármi. Egy tárgy, szituáció vagy érzés, ami azokra az időkre volt jellemző, amikor a gondolataim ott jártak.

Most ettől az érzéstől fosztom meg magam ezzel a bloggal, már amennyiben következetesen fogom vezetni. A rádöbbenő visszaemlékezéstől, a "hú, emlékszem erre" érzésétől. Csak sikerült találnom valami értelmet ennek a vállalkozásnak, pedig mielőtt most klaviatúrát ragadtam és negyedóra alatt kipréseltem magamból nyitó bejegyzésem címét még nem hittem benne, hogy menni fog. Szóval, ha másra nem lesz jó, hát a gondolataim emlékkönyvének megfelel.

Ha valaki idetéved egyszer és megtetszenek neki a olvasottak, talán majd más lesz, talán nem, de a kezdéshez legalább is lefektettem néhány dolgot, ami nélkül talán nem lehetne belefogni a blogolásba.

S most lássunk is hozzá!

Amolyan napló forma dolgot képzeltem el, amikor kezdett bennem a blog indítás gondolata végleg megszilárdulni. Gyermekkoromban és a tinédzser éveim alatt már volt próbálkozásom naplóvezetésre. Nem mondanám, hogy fényesen sikerültek. Az első, nagyjából 10-11 éves koromban tett kísérletem eszköze egy, a 90-es évek derekán divatosnak mondható, miniatűr lakattal zárható emlékkönyv volt, melynek borítóján az akkor ügyeletes Disney rajzfilmsiker, az Aladdin egy jelenete volt látható. Adtak hozzá néhány apró kulcsot is, s akkor azt hittem, létrehozhatok valamit, ami csak az enyém, amit lakat véd attól, hogy avatatlan szemek olvassák legbelsőbb gondolataim. Nos, ezek a legbelsőbb gondolatok egy 10 éves iskolásfiú, ha szépen akarunk fogalmazni aranyos, de valójában együgyű sorai voltak összefüggés nélkül. Családtagjaimat meglehetősen érdekelték milyen titkos gondolataim vannak nekem negyedikesként, amiket lakattal kell védeni. Egy alkalommal pedig, nem sokkal a naplóírás megkezdése után azzal kellett szembesülnöm, hogy nemes egyszerűséggel leszaggatták lakatostul füzetem kis műanyagpántját és elolvastak mindent. Meghatározóan szar élmény volt, mondanom sem kell. Számon kérték rajtam a leírtakat, mert egynehány akkori sérelmemnek szorítottam helyet soraimban, miközben én az önérzet első megnyilvánulásaként igyekeztem mindenkit pellengérre állítani a személyes szférám megsértése miatt. A pofonok kiosztása végül megtörtént, s én első napló írásra tett kísérletem feltettem a rossz emlékek polcára.
Nagyjából 16 lehettem, amikor egy kockás spirálfüzetet kineveztem váratlanul naplónak.Összeszedett mondatok, születtek, véleménykifejtések és érvelések. Hetekig, aztán meg el-el maradozva. Végül pedig befulladva és elfelejtve. 5 évvel később került a kezembe egy lomolás alkalmával, s 21 évesen is annyira kamasz zagyvaságnak tartottam, hogy magam előtt kezdtem szégyellni, majd botor módon kidobtam. Haragszom érte magamra, hisz fiatalkori gondolataim lenyomatai, voltak ráadásul nem is jutottak olyan dicstelen sorsra, mint a "lakatosaladdinos" füzet nagybecsű sorai.

Talán ez a második eset volt, amely meggyőzött arról, hogy ne naplóként kezeljem ezt a blogot, mert ha napi rutinná válik, akkor más napi rutinjaim előbb-utóbb kiszorítják és elhal, mint a kockás spirálfüzet bejegyzései. Szóval, ha már egyszer egy posztnak nekilátok, akkor abba leírok mindent, amit egyszerre bírok és úgy állok fel, hogy, amit itt hagytam, az saját mércémmel mérve legalábbis, egy kerek egész, egy önálló egység.

Most, 2018 december 19.-én,néhány dolgot elmondhatok magamról, amit eddig nem. Néhány dolgot, amit ez az év hozott. A legfontosabb, hogy apa lettem és ezzel összefüggésben házas is. Meg 32 éves, de ez Márai szavaival élve mindössze önnön létezésem becses tényének következménye. Mindezek olyan dolgok, amik feltételeznek az emberről némi komolyságot. Nem hangsúlyozhatom eléggé a némi és a feltételeznek szavakat. Mostanság minduntalan szembesülök a felelőtlenség, a "carpe diem"-szerű élet- és gondolkodásmód következményeivel és vívmányaival. Igen. Mert a felelőtlen, léha életmódnak és velejáróinak vívmányai is vannak. És szellemi vívmányok ezek elsősorban. Az, hogyan lehet kultúrát építeni valami megmagyarázása köré, a kifogások és üres magyarázatok filozófiáját. Az ezzel való foglalkozást, az ezen való gondolkodást, a vélemény vagy ítéletformálást érdemes ott kezdeni ahol kell. Önmagamon. Azért akarok most erről írni, mert részem volt benne. Minden bújával és bajával és néha kísért még ma is, bár elmém és eddigre kialakult felelősségtudatom nagy mértékben kiszakított ebből az életmódból.
Úgy léptem át a tinédzserkorból a felnőttkorba, ahogy bárki más. Csak azt vittem magammal, amit addig magamra szedtem. Örültem, ha az elég volt és poklot jártam, mikor szembesültem vele, kevés vagyok bizonyos dolgokhoz.  A folyamat, utólag így gondolom, amely egy bulizós, egyfolytában csak a szórakozást kereső és mindent annak alárendelő életmódot eredményez, tinédzser korban alapozódik meg. Végső soron nem más, mint a kamaszkor maradéka s attól függően merül bele valaki mélyebben, minél inkább kapaszkodik azokhoz az időkhöz, amiken valójában már túl van csak kényelmesebb ezt nem meglátni és értelemmel felfogni. Én viszonylag hamar kirepültem a családi fészekből, bár ezt korábban hiúságból saját lábamra állásom dicső napjaként emlegettem,  valójában arról volt szó, hogy az a fajta életmód, amelyet folytatni kívántam, egyre kevésbé vált összeegyeztethetővé azzal a családnak nevezett egységgel, melyet a szülői házban megvalósítani szerettek volna.

Azután mint azelőtt is, ott voltak a barátok, mert az emberfia érettségije vagy diplomája készhez vételének pillanatában nem válik egyből komoly meglett emberré. És mulattunk. Hétvégéken, szilvesztereken, fesztiválokon, egyikünk másikunk születésnapján. Ki-ki dolgozni járt már, mások az egyetemi padsorokat koptatták még (jómagam a kettőt egyszerre), volt aki szerelmes lett s csalódott, mert elhagyták, s mi ünnepeltük azt is, és vigasztaltuk egymást és ez jó volt. Kamaszkorunkat éltük még csak épp fizetéssel a zsebünkben. Persze voltak már akkor is mások köztünk, komolyabbak és felelősségteljesebbek. Alkalomadtán meglepődtünk, mikor egyikünk úgy ült le az asztalunkhoz sörét szorongatva, hogy azt mondta, képzeld XY összeköltözött a barátnőjével. És XY aztán megritkította a bulizós hétvégéket és elkezdett valami mást. Habár a párkapcsolatba mind hamar belekóstoltunk, a kamaszkorból megmaradt "összeröffenések" huszon éves tivornyákká váltak, miközben telt az idő. S később már, mire több XY is elkopott a társaságból felelősség útjára lépve, jöttek mások. Átbulizott éjszakákon szerzett barátságok, amik semmiről sem szóltak és sehová sem tartottak, s csak a kocsmában vagy a diszkóban virágoztak. És születtek humoros és hátborzongató videók, és hatalmas kacarászások a gyógysör mellett, amikben vissza idéztük egymásnak az előző esti filmszakadás alatt tett vicces, megbotránkoztató vagy gusztustalan cselekedeteinket és azt, ahogy fél szemmel és hunyorítva a kommunikáció legelfogadottabb formájában, messengeren, helyesírási hibáktól már-már az értelmezhetetlenségig hemzsegő üzeneteket küldtünk lányoknak, akiket talán nem is ismertünk és akiket tiszta tudattal meg sem mernénk szólítani. Önnön lealacsonyításunk volt ez s mégis vártuk egész héten ezt az alkalmat.

Az együttélésnek viszont, s most idestova 10 év tapasztalata bukik felszínre, vannak szabályai, törvényei. Melyek kőkemények és amelyeket, ha a velünk együtt élőt szeretnénk velünk együtt élő mivoltában megtartani, be kell tartani és tartatni. Itt jelenik meg az első fék a rendszerben. Amikor az elme még nem fogja fel, hogy a test egy a semmibe vezető úton jár, hajlamos azt hinni, hogy partnere ketrecbe akarja zárni ("rosszabb vagy, mint anyámék!", "én korlátozlak-e téged valamiben?" stb.). Végső soron eljön az a pillanat, amikor az ember számot vet mindezzel. Nem kell hozzá feltétlenül katartikus élmény, legalábbis nem mindenkinek. Másnak meg még az is kevés, s az ilyenekből lesznek az ember azon ismerősei, akik elől 10 év elteltével átmegy az utca másik oldalára, ha meglátja és társaságban témát indít azzal, hogy képzeljétek el meddig süllyedt a Béla és akkor nagyon megfejtik és elítélik majd Bélát hosszasan.

De ha ez a pillanat eljött, és hiszem, hogy a "bélákon" kívül mindenkinek eljön, aki értelemmel éli az életét, akkor elkezdi önmaga és barátai életmódját kicsit kívülről szemlélni és megítélni. Ekkor elkezd azon gondolkodni, hogy mit szeretne elérni s ahhoz mit kellene megtenni s hogyan. A gondolatfonal végső kérdése pedig az, hogy elérhető-e a kitűzött cél azzal az életformával, amit most folytatok? És akkor spórolni kezd és ésszerűen költekezni, és tanulni meg energiát fektetni a hobbijába, ami építő és feltöltő, ami valós örömöt okoz, és ami sohasem lehet a bulizás vagy az ivás. Akkor majd kimarad a minden hétvégén tartott tivornyákból és felértékelődnek azok az alkalmak, amikor újra mulat a barátaival, mert nem lesz mindennapos, hanem különleges, üdítő élmény lesz.

Óhatatlanul is látni fogja azokat, akik benne maradnak abban a csapdában, amiből ő kitört és látja az ívet, ami sehová sem vezet.

 Ha visszatekintek az esztendőre, azt látom, hogy a kisiklások ellenére, amelyek voltak azért idén is, talán életemben először felelősségteljes voltam és ekként is cselekedtem.

Azt hiszem időszerű volt erről írnom, mert ez zajlik körülöttem és mert az én kijózanító katartikus élményem nem egy testi vagy lelki összeomlás volt, hanem a legcsodálatosabb dolog, a fiam születése. 

2018 12. 19.