Elöljáróban annyi, hogy az első bejegyzésemben jól tettem, hogy rövid úton szakítottam blogom napló mivoltával, hisz 20 nap telt el első irományom napvilágra kerülése óta. Ez soknak tűnik, de talán felment magam előtt a körülmény, hogy  közbejöttek az ünnepek, majd ismételten fel kellett venni a hétköznapi élet ritmusát. 

Legutóbb említést tettem arról, hogyha az ember a felelősség rögös útjára lép, akkor többek közt elkezd energiát fektetni a hobbijába is, amely valamely építő jellegű dolog kell, hogy legyen és semmiképpen sem lehet tárgya a tivornya. Mivel az én életemben is jelen van a hobbi, ezért most kicsit ezt a témát járom körül.

A borítókép választás nem véletlen, legfőbb szabadidős tevékenységemhez köthető, amely nem más, mint a zenélés. Nem untatnék senkit, aki valaha becses olvasómmá válik és eljut ezen sorokig, azzal, hogy bekezdéseken átívelő, hosszas történeti összefoglalást "vessek papírra", arról, hogyan kezdődött ez a tevékenység nálam s az eltelt hosszú idő alatt, melyek voltak eddig a fontos állomások "pályafutásomban". Legyen elég annyi, hogy régóta tart s majd' ugyanennyi ideje tanulom is. A tanulás persze jelenleg is zajlik és fog is, mert (és ez itt az első közhely ideje) a jó pap is... Még egy információ: hangszerem a dob.

A hobbikról, legyen az bármilyen tevékenység, elmondható, megállapítható két dolog: pénzbe kerül az űzésük s legtöbbjük értelmét veszti, ha nincs az ember életében állandó helyük. Idő, amikor gyakorolja és űzi a tevékenységet. Utóbbi alól  vannak kivételek (példának okáért az olvasás jótékony szokását bármikor abba lehet hagyni és újra kezdeni következmények nélkül) előbbi alól nincsenek, kizárólag a ráfordítandó anyagiak mértéke az, amely megkülönböztet hobbikat egymástól.

Nekem sikerült olyat választanom anno magamnak, amely abszolút a költséges fajtához tartozik s azon belül is úgy "szakosodtam", hogy a hobbim űzéséhez szükséges eszköz az egyik legtöbb pénzből kihozható legyen. Persze, tudom, a gitárosok esetében is vannak több százezres sőt milliós hangszerek, erősítők, azonban sokkal kevesebb az eszköz, amelyeket be kell szerezniük (hangszer, pedál, erősítő, húrok, pánt). Nekünk, dobosoknak azonban, ha neki szeretnénk látni egy saját "motyó" beszerzéséhez, a dobfelszerelésen kívül vásárolnunk kell állványokat, pedált, széket és cintányérokat. Utóbbiakból egy középkategóriás alapszett ára is meghaladja egy kezdő kategóriás dobfelszerelését. S akkor még nem is beszéltünk arról, hogy amíg egy gitáros, billentyűs, vonós, stb. otthon is kényelmesen gyakorolhat a meleg szoba rejtekében fülessel a fején, addig a dobos társadalom jelentős része kénytelen hangszerét egy külön erre kialakított helyen, amely lehet akár zenekara próbaterme, mint esetemben, tárolni s ennek a helyiségnek szükségképpen olyan helyen kell lennie, ahol a lehető legkevesebb embertársunk részesülhet művészetünk gyönyörűségeiben. Ennyit a dobosok sanyarú sorsáról.

A dobolás, a zenélés egy olyan tevékenység, amelyet az ember akkor élvezhet igazán, ha többekkel együtt űzheti. Magam abban a kivételesen szerencsés helyzetben vagyok, hogy ezt a kedves hobbit olyanokkal együtt csinálhatom, akiket szeretek és a barátaimnak nevezek. Van, akit már korábbról ismertem és vannak, akiket a zenélés által s a közös érdeklődés lobbantotta fel a barátság parazsát. A borítókép választás tudatosságát erősítendő, közös zenekarunk a képen látható műfajhoz szorosan kötődik.

Önmagában nagy dolognak mondható, hogy városunkban, amely egy alig 35.000 fős lélekszámú kelet-magyarországi kisváros az ország szegényebbik szegletében, összetudtunk hozni egy ilyen zenekart. A zenével foglalkozó emberek nagyjából mind ismerik erre egymást, s sokan őszintén elcsodálkoztak rajta, hogyan szereztünk hegedűst vagy harmonikást a zenekarba, amikor mások még gitárost vagy dobost sem találnak. Annál is nagyobb szenzáció, s ez nem önnön tömjénezésünk, hogy ezt immár 3 éve tudjuk egyben tartani. Körülöttünk az látható, s korábbi formációban magam is tapasztaltam első kézből a jelenséget, hogy a zenekarok felbomlása vagy újak alakulása még egy ilyen jelentéktelen helyen is, mint a mi szűkebb pátriánk nagyon is gyakori jelenség. Azok a formációk pedig, amelyek viszonylagosan hosszabb ideje működnek megszámlálhatatlan tagcserén estek már át s nem egyszer egy ember körül cirkulálnak a zenészek, akik hol bekerülnek a zenekarba hol átadják a helyüket a következő "áldozatnak". A megfogalmazás nem véletlen. A legtöbb tagcsere ugyanis nem olyan okkal történik, hogy az adott zenésztárs életében olyan körülmény lép fel, amely miatt nem tudja folytatni tevékenységét a zenekarban (költözés, munkahely stb), hanem pusztán összeférhetetlenségek és emberi ellentétek miatt. Tagcsere 3 éves történetünk alatt nálunk is megesett, bár ebben a két esetben pontosan az előbbiekben zárójelben felsoroltak játszottak közre s az elválás barátsággal, békességgel történt, a jó viszony pedig azóta is töretlen. S hogy mi az oka annak, hogy nincs összeférhetetlenségből és vitából adódó szakítás egyikünk részéről sem a hatból? Az, hogy szeretjük, amit csinálunk és egymást is szeretjük. Amikor egy helyi újság riportere megkérdezte tőlem, hogy miért szeretjük ezt csinálni azt feleltem: Mert szeretünk zenélni, barátok vagyunk, és az egyik legjobb dolog a világon az, ha a barátaiddal közösen csináljátok, amit szerettek. Persze azt a téves következtetést nem kell a leírtakból levonni, hogy nálunk mindenben sohasem látott egyetértés van és nincsenek véleménykülönbségekből adódó viták. Ezek mindenhol vannak, meggyőződésem, de az ilyen helyzetek valódi küldetése mégiscsak abban rejlik, hogy végeredményben a közös ügy, esetünkben a zenekar, érdekeit legjobban szolgáló döntés születik belőle megoldásként. Múlik persze a felsoroltakon kívül más körülményeken is, hogy működik-e egy formáció, de erről talán majd máskor.

Kétségtelen, hogy a zenélés, a sport és még számos más tevékenység csak úgy űzhető élvezettel, ha az ember igyekszik a kellemesnek sokszor nem mondható, sőt sokszor maceraként megélt gyakorlásra, fejlődésre időt és pénzt áldozni. Végső soron ez egy sokszor kevésbé élvezhető, ám annál látványosabb eredménnyel kecsegtető része egy hobbinak. Hiszem, hogy jellemfejlesztő erővel is bír s utóbb, ha az ember visszagondol a napi egy-két gyakorlással töltött órára, nem érzi úgy, hogy feleslegesen kidobott idő volt. Sokszor nehéz, ezt elismerem. Bosszantó, ha az ember egy olyan figura kigyakorlásába fog bele, amely nagyon nehezen megy, amihez a metronómot a végletekig lelassítva kell hozzákezdenie s olykor mikor a kétségbeesés (miért nem megy már, ezt nem hiszem el stb.) már odáig fajul, hogy az ember önnön képességeiben is kezd kételkedni, hajlamos arra gondolni, hogy inkább nem erőlteti az egészet. Elég azonban egy aprócska mozzanat, amikor  egy fellépésen vagy próbán, a véres verejtékkel töltött gyakorlós órák eredményeképp az ember egyszer csak megvillan és a fillt, amit hosszú hosszú ideig gyakorolt, előadja ott és akkor, jókor, jó helyen. Ekkor az ember szívét elégedettség, mit elégedettség, öröm tölti el s kiváltképp igaz ez, ha ezt a végeredményt mások, zenésztársak vagy a közönség észreveszi. Egyetlen pillanat csupán, de hónapokra elegendő lelki munícióval tölti fel az embert a gyakorláshoz, tanuláshoz. 

Ezt az élményt, s a kikapcsolódás örömét, miközben az ember fejlődik valamiben, tanul, létrehoz valamit és, helyiértéken kezelve sikereket ér el, nem érezheti más csak aki kreatív, alkotó hobbit űz s abba időt, pénzt és energiát fektet bele. S ez jellemfejlődéssel is jár szükségképpen, mert általa átérez az ember olyan alapigazságokat, mint az, hogy meg kell dolgozni az eredményekért. Mert az ilyen alapigazságokat, bár addig értette, de közhelyként kezelte, ezért is találóbb azt mondanunk, hogy átérzi és végül így tette teljes egészében magáévá. S onnantól másképp néz mások eredményeire, teljesítményére, mert tudja mi rejlik a színfalak mögött. Számomra ez mindenképp jellemfejlődés.

Az ilyen elfoglaltság, azt gondolom, minden gondolkodó, a szó hétköznapi értelmében normális életet élő ember életének a részévé kell hogy váljon. Az elme és a lélek elengedhetetlen feltöltője, pihentetője és tápláléka ez, ha magammal szemben fogalmazhatok ennyire patetikusan.

Sok tekintetben mondhatom magam szerencsésnek, s ebből az egyik kétségkívül az, hogy ráleltem a hobbimra, arra a tevékenységre, amelyben, ha röviden szeretnék fogalmazni, egyszerűen örömöm lelem.

Bizonyos, hogy újabb 20 nap nem fog eseménytelen el telni ezen a blogon, annál nagyobb örömet okozott az eddigi két bejegyzés megírása. Szóval hamarosan újra billentyűzetet ragadok.

2019 01.08.